Látogatás Komlón!
Így írt a Dunántúli Napló az 1952.02.03-as számában Komlóról.
( Képeslap saját gyűjtemény - Komló Vájáriskola 1952)
Az új vájárok iskolájába.
Hol a vájár iskola – kérdez meg ezt Komlón bárhol, bárkitől és válasz helyett felmutatnak a Kökönyösi hegytetőre. Fehér falával, ablakrengetegével, mint egy korszerű vár úgy áll ott ez a pompás épület. Aki itt lakik, az reggelre kelve mintha mindig új-meg új festményét látná a szocialista építésnek. Mindig megújul az a hegyektől övezett festmény, hiszen egyre eltűnik róla a régi és helyébe lép az új. Földszintes házak omlanak össze, a csákány kocogtatására keskeny sáros utak tárulnak szét, s borítja el őket szilárd kéreg, új nagy épületekhez öntik az anyagot a fáradhatatlan szállítószalagok. Szélesek ezek az ablakok, olyan szélesek, hogy még a jövőt is megmutatják és betöltik fénnyel a holnap bányászainak vidám otthonát, a vájáriskolát.
( Képeslap saját gyűjtemény - Komló Vájártanuló iskola 1953)
Tanításban és oktatásban nincs hiba. Az elméletet itt, a gyakorlatot pár száz méterrel lejjebb tanítják. A vájártanulók egy része most is tantermekben ül, más része fejtésben tanul, a harmadik harmad pihen és szórakozik. Ők viharzanak le most a széles lépcsőkön, talán a készülő ebéd illata csalogatja őket. Az egyik munkaruhában, a másikon egyenruha, de mégsem lehet megkülönböztetni őket. Arcuk ragyog, szemük csillog, vidám fiatalok, akiket maga a nép állama fogott kézen és vezet. Két lépcsővel a többi előtt robog egy szép szál magas fiú. Állj csak meg egy percre, ha már elsőnek érkeztél és mond, el kivagy, hogyan élsz itt, ahol sok madár és tízezernyi új munkás jár. –Muszlák Attila a nevem, Szőregről jöttem, az ott van Szeged mellett. Bizony arrafelé bánya nincs, de aratni azt lehet. Vincze elvtárs járt arra toborozni a MESZHART-tól, vele mentem június másodikán a Ferenc-aknára. Csillés lettem. Szép munka az is de a vájáré még szebb. Ezért jöttem novemberben vájáriskolásnak. Ennél okosabbat nem tehettem volna. Nem azért mondom, mert az óta tizennégy kilót híztam. Csak hárommal kevesebbet, mint ahány éves vagyok, de mondom, hogy nem ezért mondom. Amikor Papp Lacinak az édesanyja-mert öten vagyunk Szőregről-, meglátogatott bennünket, hát nagyon meg volt elégedve és tetszett neki minden.
( Képeslap saját gyűjtemény - Kökönyös 1966 )
Bizony én is csak jót tudok mondani, mert aki itt nem tudja magát megbecsülni, akkor azt nem tudom hová küldjem. Meséltem is ezt otthon, - karácsonykor otthon jártam - aztán öten is akartak jönni. Meg is egyeztünk, hogy felvételkor írok, és rögtön jönnek. Csinálunk majd egy egész Szőregi fejtést.
Én a legutóbbi időkig Kristófecz Mátyás mellett dolgoztam, aki élmunkáshoz méltóan segített. Persze magam is igyekeztem, mert szép is lenne, ha a DISZ-titkár lemaradna. De mindenképpen szégyen a lemaradás, különösen itt ahol minden megy előre. Kökönyös egyre magasabb lesz, az altáró egyre nagyobb és a föld alatt is minden megváltozik. Ott van már a szénkombájn, tegnap meg már láttam a napszinten, leszállításra készen a kacsacsőrű lapátolót. Kérdezték is az öreg bányászok „Mi ez?” Én már tudtam, mert megtanultuk és mire úgy igazában munkába állunk, tele lesz ilyennel, meg hasonlókkal a bánya.
Nemhiába széles az az ablak, a jövőbe látni rajta! Csak egyet fordul a lépcső és ott az emelet. Széles folyosóról ajtók nyílnak. Az egyik résnyire nyitva áll, belátni rajta. Valaki odabent jampec táncot jár. Hát ez meg micsoda disznóság? De szerencsére nem az. Egy nem túl nagyméretű vájáriskolás fél lábán cipővel, másik alatt kefével fényesíti a linóleumot. Ezért csak elismerés járhat.
( Képeslap saját gyűjtemény - Komló Kökönyös Petőfi tér 1957)
A szoba rendes. Az emeletes csőágyak szépen megvetve, az asztal leterítve, faliszekrények becsukva és mindezt nem a mamák csinálták. Ifjú Tóth Jánosra is időnként sor kerül a rendcsinálásban, de szívesen teszi, ha por lenne itt, akkor poros lenne az a szép kék bányászruha is, amin pedig nincs helye a pornak. Mondták is lányok, mikor hazalátogatott Szűr községbe, hogy „Ez aztán igen.”
Stain Károly nem szűri. Neki nincs se apja, se anyja. Egy darabig azt mondta, hogy ő pécsi de aztán kihelyezték vidékre nevelőszülőkhöz, akkor azt mondta odavalósi. Most? – Komlói vagyok, az is maradok. Az ötödik szinten dolgozom, elővájásban. Az újságban olvastam Komlóról, úgy jöttem ide. Jót írtak róla, de nekem jobban tetszik, mint ahogy írták. Ez a megye legfontosabb városa. Innen küldjük majd a szenet a Sztálin-Vasműhöz. Amit majd én fejtek ki az is odakerül. Jó dolog komlóinak lenni.
Igen ma már jó. 1952-ben és sorra tovább. Az egykori sárfészek fölött kiderült az ég és meg az éjszakák is világosabbak lettek. Aszfaltra esik az eső, magas házakra, betonépületekre a hó, bölcsődéket, iskolákat áraszt el a napfény az új lakóépületek májusfáit lobogtatja a szél s megkocogtatja a vájártanulók palotájának soktucat ablakát.
Ha tetszett ez a kurta történet, akkor iratkozz fel blogkövetésre a jobb felső sarokban található felületen, vagy kövess a Facebook-on!
