Teljes erővel folyik a szántás

Péntek délután régen várt szállítmány futott be a sásdi vasútállomásra. A vagonokból hat gyönyörű DT 413-as lánctalpas traktor érkezett, a Kispesti Vörös Csillag Traktorgyár küldte őket. Most még a gépállomás udvarán dohog csak 50 lóerős motorjuk, de a bejáratás után hétfőn már az új gépek is hozzálátnak a szántáshoz. Egy-egy lánctalpas gép két G vagy R 30-35-ös traktor munkáját képes elvégezni.

A lánctalpasok olyan vezetők gondjaira bízzák mint, Reszli István és Nagy István elvtársak, akik tavaly a gépállomás legeredményesebb traktorosaiként fejezték be az évet. A mezei munkák természetesen nem várnak a lánctalpasok bejáratásáig. Kedd óta a felsőmindszenti Ady Endre termelőszövetkezet földjein, majd később a baranyaszentgyörgyi Új Életben valamint a szágyi November 7 tsz közös gazdaságában is megindult a szántás.

Most pedig nézzük meg milyen gépeket is kapott a sásdi gépállomás:

DT-413

A DT-413 típusú lánctalpas traktorok már csaknem a feledés homályába merültek, pedig ezeket is az egykori nagy hírű, Hofherr jogutód Vörös Csillag Traktorgyárban, Kis-pesten gyártották.A történetük is érdekesen alakult. Az 1900-ban Kispesten alapított Hofherr gyár államosítása 1948-ban történt meg, és mint jogutód cég, 1951-ben Vörös Csillag Traktorgyár néven vonult be a II. Világháború utáni időszakok immár szocialista ipartörténetébe. Az 1949. évi hazai ipari profiltisztítás után a magyar traktorgyártást kizárólagos jelleggel a kispesti Hofherr gyár kapta meg. A gyár ugyan a háború előtti időszakok legsikeresebb traktortípusának, a némileg módosított HSCS R 30-35 típusok gyártására állt rá G-35, GS-35 néven, de csakhamar szembesülnie kellett azzal a rideg valósággal, hogy nagyobb vonóerő kifejtésére alkalmas traktorokra is egyre nagyobb szükség lenne.

G-35 traktor

1951-ben Kispestre érkezett 3 db DT-54 típusú szovjet traktor vizsgálatra, amelynek gyártási licencét a hazai hatóságok átvették és a gyártási eljárást honosították.

A beérkezett DT-54 típusú lánctalpas mezőgazdasági traktorokat megvizsgálva azonnal látható volt, hogy a petróleum motoros erőgépek jelentős hazai fejlesztés, átalakítás, és minőségjavítás nélkül nem állíthatók be a magyar mezőgazdaság „nehéz gép”alkalmazási programjába.

Mindenekelőtt a traktor négyhengeres petróleummotorját kellett kicserélni, a Csepel Autógyár külön erre a célra gyártott WD-413 jelzésű, négyhengeres dízelmotorjára. Nevezett dízelmotorra az eredeti megoldás szerint egyhengeres, kézi berántású, benzines indítómotor került felszerelésre. A rövid vizsgálat, majd a hosszabb ideig tartó átalakítások után a DT-413 típusú lánctalpas traktorok  sorozatgyártása 1952-ben megindult (nevét a Dízel Traktor rövidítés és a beépített dízelmotor típusszáma összevonásából kapta).

Csakhamar látható volt azonban, hogy a magyar mezőgazdaság részére szinte kizárólagosan ajánlott lánctalpas traktorok (nagy vonóerő, kis talajnyomás) alkalmazása nagy melléfogás volt. 1950 őszén, a Mezőgazdasági Gépkísérleti Intézet lánctalpas és kerekes traktorok összehasonlító előtanulmánya ugyan megállapította, hogy „a szocialista nagyüzemi mezőgazdaság igényeinek szántótraktor szempontjából általánosságban csakis a lánctalpas traktor felel meg”, – de ez a megállapítás sem a mezőgazdaság, sem a népgazdaság szempontjából nem volt reális értékelés, hiszen nem sokkal később bebizonyosodott, hogy a kisteljesítményű kerekes traktorokra is szükség van.

A gépkísérletek funkcionális próbái (1951-1952) során a már sok részegységében módosított DT-413-as traktorok meghibásodási aránya elérte a 60 %-ot. A gépek alacsony üzembiztossága elfogadhatatlan volt. Elsősorban a pontos megmunkálásokat és korszerűbb gyártástechnológiát, valamint a gyárban eddig nem alkalmazott anyagminőségeket érintő problémák megoldása volt égetően szükséges. A kiemelkedő meghibásodások elsősorban a kormányszerkezet kuplung-fék egységénél, a lánctalpak élettartamánál és funkcionális működésénél (gyors kopás, eltömődés), a láncvezetés, támasztás, láncmeghajtás kinematikai láncolatánál és a benzinüzemű indító motornál jelentkeztek.

A DT-413 típusú lánctalpasok sorozat-gyártása 1953-ban megkezdődött és a viszonylag nagy mennyiségű erőgépet használatbavételre ajánlani is kellett. A traktor nem volt univerzális erőgép, így használhatósága a nehéz talajmunkákban ki is merült. A tarlóhántási és mélyszántási munkák mellett a gépet szőlőtelepítési, rigolírozási munkákhoz is ajánlották. Ajánlva lett a gép a rizstermesztési munkákhoz is. A tőzegtelepeken való használhatóságát szélesített (nehéz-harckocsi méretű) lánctalpak felszerelésével próbálták meg realizálni, de a szerkezeti adottságok miatt ez nem sikerült. A DT-413 típusú lánctalpas traktort a mezőgazdaságon kívül még az erdőgazdaságokban lehetett jól kihasználni. Az 1950-1960-as években az erdőgazdaságokban még az erdei munkák jó részét lófogatokkal oldották meg (közelítés, szállítás, fatárolási anyagmozgatás stb.). Ezeknek a munkáknak egy részét a lánctalpas traktorokkal ki lehetett váltani. A traktorra erdőgazdasági csörlőt lehetett felszerelni (opciós tétel).

Habár a traktorgyári korszerű gyártástechnológiák bevezetésében és a minőségellenőrzési színvonal emelkedésében nagy jelentősége volt, a gyári kollektíva mégsem érezte igazán magáénak ezeket a típusokat. Az üzemeltetők nagy része is úgy érezte, hogy az irányító szakminisztériumok „rájuk erőltették” a lánctalpasok használatát, de a traktorosok általában megbarátkoztak ezzel a típussal. A Vörös Csillag Traktorgyár műszaki életében is viszonylag kevés szó esett a szóban forgó lánctalpas traktorokról és a magyar mezőgazdaság gépesítési története is „mostohagyerekként” kezelte e traktorok gyártásának 1951-1963-ig terjedő időszakát.

A DT-413 típusú lánctalpas traktorokat valójában csak korlátozott területen lehetett használni. A kormány, „kuplung-fék” egységei kényesek és karbantartás-igényesek voltak. Az évenkénti, szerencsés esetben kétévenkénti lánctalpcserék költséges karbantartásokat jelentettek és még a nagyközönség előtti bemutatása is csak 1954-ben (Országos Mezőgazdasági Kiállítás) történt meg. A borulásbiztonságot nem jelentő vezetőfülke a rezgő lemezek miatt hangos volt, nem volt fülkefűtés és szellőzés sem, az üvegek belső párásodását csak az állandóan nyitott oldalajtókkal vagy kitámasztott hátsó ablakokkal lehetett megakadályozni, a csapadék ellen azonban védelmet nyújtott. A gyártásuk bevezetésével viszont a Vörös Csillag Traktorgyár megalapozta az elkövetkezendő időszakok korszerű és a későbbi nemzetközi elismerést hozó gyártástechnológiáját. Kibocsáthatta a nagyhírű U-28-as valamint a D4K traktorok és a dömperek különböző változatait, amelyek a Hofherr jogutód kispesti gyárnak és dolgozó kollektívájának az egykori világhírnevet jelentették.

Ha tetszett ez a kurta történet, akkor iratkozz fel blogkövetésre a jobb felső sarokban található felületen, vagy kövess a Facebook-on!