A következő bejegyzésben szintén egy cikket szeretnék ismertetni, ami elmeséli hogyan került két ifjú hölgy a rózsfai tszcs-ből a sásdi traktorosikolába. A cikk az 1952.01.09.-i Dunántúli Naplóban jelent meg.

A bejegyzés előző része itt olvasható!

A rózsafai tszcs két női traktorosjelöltje új életre készül.

Múlt héten, csütörtök reggel Olasz Mihályné a vonat ablakából nézte a tovasuhanó földeket, gyorsan elmaradozó fákat, villanyoszlopokat, s közben gondolatai messze jártak. Maga elé képzelte, ahogy egy nagy tábla földön traktort vezet, és ha hátra néz, látja az eke nyomában frissen szántott földet.

Gondolataiból Pettendi Mária és az édesanyja zavarták fel.

– Hová igyekszik Olasz elvtársnő – kérdezte Pettendi Marika és szomorúan elújságolta, hogy ők Szigetvárra utaznak fogorvoshoz.

– Én is Szigetvárra megyek – a gépállomásra- válaszolta Olasz Mihályné. Traktorista leszek és több mint háromszáz forintot kapok fizetési előlegként.

Traktorista? – Ismételte csodálkozva Pettendi Mária – Hát asszonynak való az? Én lány vagyok, de nem mennék, - bizonygatta.  Az édesanyja feddő hangon dorgálta meg. Ha még sokat beszélsz jobban fog fájni a fogad….

De Máriának már elterelődött a fájós fogáról a figyelme, és ahogyan kinézett a vonatablakon, szinte egyezett a  gondolata Olasz Mihályné előbbi gondolataival.

–Jó lenne traktort vezetni gondolta, de hiába nem tudnám én azt megtanulni. Már kezdte megbánni az előbbi elhamarkodott kijelentését. Halkan megjegyezte –Nem is lehet olyan rossz a traktorvezetés.

Olasz Mihályné csak annyit mondott. –Én jól meggondoltam, mielőtt elhatároztam magamat. A férjem is traktoros, hiszen tudjátok. Én mindig irigykedve néztem, amikor dolgozott. Addig beszéltem neki, míg egyszer megengedte, hogy felüljek a traktorra. Azóta mindig kértem, hogy tanítson meg traktort vezetni, de eredménytelenül. Így aztán nagy volt az öröm mikor megtudtam, hogy nő is lehet traktorista, tanítanak bennünket és fizetést is kapunk.

–No és milyen az élet –elegyedett a beszélgetésbe Pettendi Mária édesanyja- Egyik nap ebbe a faluba, másik nap a másik faluba rázatja magát azon a traktoron.

–Nem úgy lesz az! adta meg a választ Olaszné – és elmondta, hogy az iskola után ő továbbra is tagja lesz a rózsafai Közös Sors tszcs-nek és ugyanúgy fog dolgozni a csoportban, mint eddig, persze nem gyalogosan, hanem traktorral. – Ez így valóban helyes – szólt Pettendiné – legalább a mi traktorosaink rendes munkát végeznek, mert bizony tavaly nagy különbség volt két szántás között. Ahol a férjed szántott ott jobb volt a termés.

Ahogy Szigetvár felé közeledett a vonat Pettendi Máriában merész elhatározás született. Megkérdi Olasznét, lehet-e még jelentkezni traktorosnak, hiszen így továbbra is Rózsafán lehet a csoportban. Milyen büszkén vezetné ő a traktort …. De Olaszné mintha eltalálta volna a gondolatát, megkérdezte Máriát. –Te nem akarsz traktorista lenni? Mária még az édesanyja véleményét is elfelejtette megkérdezni. –De igen, ha a tszcs-ben maradhatok továbbra is, elmegyek!

Így történt, hogy Pettendi Marika megfeledkezve a fogfájásról, édesanyjával és Olasznéval az állomásról egyenesen a gépállomásra ment. Jelentkezett traktoristának és a gépállomásról kifelé jövet, szinte magasabbnak érezte magát egy fejel. –Traktorista leszek – hajtogatta magában és még jobban szorította a hóna alatt az új traktorista ruhát.

Sásdon 6-án vette kezdetét a traktorosképző tanfolyam és a rózsafai tszcs-ből Olasz Mihályné mellett már ott tanult Pettendi Mária is a csoport egyik legjobb dolgozója.

Ha tetszett ez a kurta történet, akkor iratkozz fel blogkövetésre a jobb felső sarokban található felületen, vagy kövess a Facebook-on!